November-December 2014 … The Global Online Magazine of Arts, Information & Entertainment … Volume 10, Number 6
Random header image... Refresh for more!

Paul Sohar

HOW DOES IT FEEL?

How does a god feel when
trees and bushes turn green
without asking for his blessing?

How does a tree feel
when its leaves start turning pale?

How do the pale leaves feel when
the tree starts letting go of them?

How does a breeze feel
when a lull stops it in its tracks?

How does a star feel when
being slowly snuffed out by dawn?

How does a window feel when night comes
and it has nothing to show outside?

How does a door feel when
there’s no one to keep out?

How does a car feel with the hood up
standing idle by the road?

How does a page feel left blank?

How does a bird feel high in the sky
on suddenly forgetting how to fly?

How does a fish feel
about the world above the surface?

How does a pen feel when words
walk off the page and fly unaided
over a puddle of eyes and ears?

How does a feeling feel
in a paralyzed breast
running out of sighs?


MY WINTER IN DEBRECZEN

(Egy telem Debreczenben)  By Sándor Petőfi,

translated from the Hungarian by Paul Sohar

Hey, you town of Debreczen,
how often you taunt my mind
with the suffering you gave to me!..
And yet you remain
a beloved and kind
guest in my memory.

A papist I am surely not,
yet I fasted there a lot.
Good thing the gods made mortal teeth
out of bone by wise design. No doubt,
had my teeth been made of steel,
they would’ve surely rusted out.

In the middle of a raw
winter of snow and sleet
my stove ran out of straw
and I slept without a whiff of heat.
Putting on my worn-out set
of rags I could easily recite
with the gypsy caught in a net:
“Must be real cold outside!”

The only help to me
was my poetry!
But how to record my riff
with fingers frozen stiff?
At last I hit upon the very thing,
kept my fingers twisted tight
around my always burning pipe,
till the welcome breeze of spring.

And what got me through the fast,
I’d fasted much worse in the past.

Egy telem Debrecenben

Hej, Debrecen,
Ha rád emlékezem!…
Sokat szenvedtem én tebenned,
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem, –

Pápista nem vagyok.
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.

Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:
“Juj, be hideg van odaki’!”

S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.

Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.

NATIONAL CALL

(Nemzeti dal)  by Sándor Petőfi,

translated from the Hungarian by Paul Sohar

Rise you Magyars, heed the call!
It’s now or never, do not stall!
Shall we live enslaved or free?
Choose your chains or liberty.
On the God of Hungary
We swear,
We swear,
No more chains for us to bear!

Too long we have been prisoners,
The victims of an evil curse.
Our forebears lived and died unbound,
hey cannot rest in servile ground.
On the God of Hungary
We swear,
We swear,
No more chains for us to bear!

Only a knave is too afraid
To perish in his country’s aid
And values his wretched life above
His homeland’s honor and its love.
On the God of Hungary
We swear,
We swear,
No more chains for us to bear!

The sword is brighter than the chain,
The arm looks better in its flame.
Then why the shackles tied on fast?
Let us grab our swords at last!
On the God of Hungary
We swear,
We swear,
No more chains for us to bear!

Hungary will shine again,
Worthy of its golden name;
We shall wash it clean of dirt
Smeared on it by years’ of hurt!
On the God of Hungary
We swear,
We swear,
No more chains for us to bear!

In our graveyard on a hill,
On their knees our children will
Bless our tombstones and declaim
On them every holy name.
On the God of Hungar   We swear,
We swear,
No more chains for us to bear!

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

(This poem, written in March 1848 and recited by the poet at public gatherings, ignited a revolution against the Hapsburg rule over Hungary. Footnote by the translator.)